Mármint én, nem a többi stuvi. Nem általánosítok. Van itt mindenféle példa. Igazi pasifaló, örök próbálkozó, barátnő, menyasszony feleség, anyuka… Én speciel csak simán szingli. Nyilván rájöttetek már, hogy ennek az elviselhetetlen személyiségem az oka… :D Csak viccelek. Nem azért van ez így, mert akkora független és karrierista, belvárosi nő lennék, még annyira szerintem csúnya se vagyok, egyszerűen így alakult. Nem vagyok az a rettenetes válogatós fajta sem. Nem hordom fenn az orrom és nincsen semmilyen extra elvárásom. Köszönöm amúgy a kedves kommentelők minden tippjét és jó kívánságát most akkor TÁDÁM, lehullott a lepel. Igen, szingli vagyok. Amikor kb. másfél éve elkezdtem repülni még volt pasim. Aztán így vagy úgy, de vége lett. Nem okolom közvetlenül a munkát érte, de azért mindjárt kitérek rá, hogy néz ki egy húzós nyári hónapom és mindenki levonhatja a következményt, hogy mennyiben játszik a munkám a szingliségemben szerepet.

Csodálom azokat a nőket, akik boldog és kiegyensúlyozott házasságot tudnak fenntartani emellett a munka mellett. Az anyukákról, akik meg pici gyerek mellől jöttek vissza dolgozni, ne is beszéljünk. Bár szerintem ott a pár és a család a kulcspont. Amikor mi elindulunk dolgozni, sosem lehet tudni, hogy igazából mikor érünk haza. Mindig kell valaki, aki készenlétben áll, aki mondjuk elmegy a gyerekért az oviba/iskolába, ha anya nem ér oda. Egy szó, mint száz, Mamik (és a teljes csapat előtt) le a kalappal!

Akkor nézzük az én szerencsétlenségemet. Tavaly tavasszal lettem egyedülálló. Kis ideig tartó gyász és befordulás után rájöttem, hogy basszus, hát egy húszas éveiben járó fiatal, anyagilag független, csinos lány vagyok, nem lehet ilyen hülye, hogy elzárkózom a világtól. Tök jó munkahelyem van, halál jó arc kollégákkal és soha sehol nem vagyok ott. Elkezdtem hát eljárni ide-oda velük. Abban viszont biztos voltam, hogy kollégával nem szeretném összeszűrni a levet. Ennek több oka is van, nem erre szeretném kihegyezni a témát, talán majd máskor… Szóóóval, a baráti támogatás meg a jó társaság adott volt, de hát mégis a pasizás elmaradt. Gondoltam legyen akkor tinder. Ciki, nem ciki, úgy voltam vele, az esélyt megadom, ki tudja mire akad az ember. Nos, mivel a facebookkal össze volt kötve, és persze egy egyenruhás képet is kitettem, özönlöttek a pasik. Nem csak azok ám akikkel közös volt a szimpátia. Akivel nem akadtam össze a tindernek köszönhetően, az „támadott” facebookon, instagramon, bárhol, ahol lehet üzenetet küldeni. Alapvetően még ez sem lett volna baj. Az viszont, hogy minden átkozott kérdés a munkámról szólt, és azok is majdnem ugyanazok, halálra idegesített. Akkor kezdem el a blogoláson gondolkozni… Gondoltam leírok egyszer mindent (amiben rólam szó még nem esik) és belinkelem, tessék, itt van. Na, de ilyet mégsem illik, úgyhogy maradt a türelem meg a mindenkinek magyarázás, egyenként, ugyanazt. Két hétig bírtam tinderen, ebből kb. két-három randi lett és „meglepő” módon nulla siker.
Ott vannak az utasok. Számtalan telefonszám kérés, otthagyott üzenet és névjegykártya. Megpróbáltam, ez sem működött. Lehet, hogy velem van a baj, de majd mindet csak az egyenruha érdekelte, meg az, ami alatta van. Nincs is ezzel gond, csak hát most nem ez volt a cél, úgyhogy néhány mihaszna chatelés után azt is feladtam. Még egy nyamvadt randiig sem jutott a dolog. Itt térnék ki rá, -csak, hogy ellenpéldát is felhozzak- van olyan kolléganő aki boldog párkapcsolatban él és bizony a fedélzeten találtak egymásra :) (jó nekik…)

Nem vagyok azért ennyire béna, még ha most úgy is tűnik, voltak azért igazi próbálkozások is. Számomra ez azt jelenti, hogy mondjuk háromnál többször találkozunk, kölcsönösen érezhető a szimpátia és nem (vegy nem észrevehetően) csak az egyenruha izgatja. Azt hiszem egész sok pasinak van a bakancslistáján, hogy megfektessen egy stuvit… Na de szóval, tök jó is volt az ilyen, csak hogy a nyár közepén az életünk nem olyan egyszerű. Képzeljünk el ötös vagy hatos blokkot, -ez azt jelenti, hogy 5 vagy 6 nap folyamatos munka- amiből mondjuk az első három nap hajnal, a második 2-3 meg esti járat. Az tehát akkor úgy fest, hogy első három nap 3-kor kelés és dél-2 között végzés, majd mondjuk utolsó napokban dél-4 között valamikor a check-in és kb. este 11-1 között pedig a nap vége. Mikor is szúrhatnék be ide egy randikát? Persze, időben éppen belefér, meg mindenkinek arra van ideje amire szeretne stb. De lássuk be elég szar érzés lehet, ha szmokingban állsz otthon és várod a negyedik randin a csajt, mennétek színházba, az meg el sem jön, vagy lekésitek az előadást, mert bekésett a gépe. Amikor meg mégis megérkezik, baromi jól jársz, mert berohan a zuhany alá aztán arccal dől bele a párnába. De tök jó, ha van egy stuvi csajod, mert heti 3-4 alkalommal tudod nézni valaki hátát amikor éppen alszik. Persze ez most egy nagyon lesarkított példa volt és nem minden hetünk/hónapunk néz így ki, de az biztos, hogy az össze-vissza beosztás és a gyakorlatilag nulla bioritmus mellé, iszonyatosan toleráns pár, vagy külön hálószoba szükségeltetik. Márpedig egy kapcsolat kezdetén ki az, aki tolerálja, hogy mondjuk van úgy, hogy egy hétig nem tudunk találkozni, vagy mászkál lábujjhegyen este 7 után, vagy nem lesz mérges, ha hajnal 3-kor felkel az ébresztőmre, aztán meg amikor épp csak visszaaludt meg arra, hogy leejtem a fésűmet készülődés közben…?
Ha magadra ismertél, akkor hívd a nullahat… :D 

Remélem most már kezded kicsit jobban érteni a stuvi létet, és sajnálom, ha valami szaftosabbra számítottál… talán majd máskor, mert még mesélek :)

 Ui.: És mindezek ellenére, a munkám a legnagyobb szerelmem...