Ahogy az első bejegyzésemben is említettem már, az egyik kedvenc beszólásom, ha szóba kerül mivel foglalkozom az „akkor Te bejárod a világot”. És tulképp ezt az állítást sem megerősíteni, sem élesen cáfolni nem tudom. Én ugyanis igyekszem bejárni. Mindent, amit csak lehetőségeim engednek. Mondjuk egyrészt ezek elég szűkösek, másrészt pedig nem pontosan a munkámban, de a munkámnak köszönhetően. Rengeteg előnye van annak, hogy vagyok olyan szerencsés és ezt a szakmát űzhetem. Nem kezdem el most ezeket sorolni, de a kedvenceim: a relatíve sok szabadidő és a kedvezményes repjegy. Egyébként pedig az sem jön rosszul, hogy egy olyan kis közösség vagyunk, ahol gyorsan és könnyen áramlik az információ és szinte mindenki utazgat. Szóval, ha már nagyon tervezek egy utazást, nincs más dolgom, csak pár napig kérdezgetem azokat, akikkel éppen együtt repülök, hogy jártak-e már ott, és máris kapom a jobbnál jobb úti tippeket.
Egy átlag napon sztenderd eljárásban viszont nem maradunk kint sehol, nem shoppingolunk a duty-free-ben és nem megyünk várost nézni sem. A forduló időben nem pihenünk, nekünk az nem szünet. Miután minden utas elhagyta a fedélzetet a célunk az, hogy mihamarabb tudjuk fogadni a következőket. A többi dolog mellett a fedélzetet megpróbáljuk a lehető legkulturáltabb állapotba hozni, ami nem mindig egyszerű. Sajnos néhányan szerintem azt gondolják, hogy úgyis jön majd utánuk a takarító. Ez nem igaz. A fapados modell lényege a maximális kihasználtság. A gépek jönnek-mennek egész nap és csak este, ha leálltak akkor van takarítás. Vagy akkor, ha valami „baleset” történt. Hányás, extra dzsuva, netalán tán valaki ne adj isten bepisilt. Mert igen, ilyen is megesik. Nagyon sok mindennel találkozunk nap mint nap.
És akkor itt térnék ki a másik a tévhitre, amit, ha meghallok komolyan rettenetesen dühös leszek és azt érzem, hogy bokán rúgnám az illetőt. NEM, nem „csőpincérek” meg „vendéglátósok” vagyunk. Persze felszolgálunk enni, inni, mert az is a feladatunk és mert ez is az utasok kényelmét szolgálja, de közel sem ezért vagyunk ott. Nem akarom most itt piedesztálra emelni a foglalkozásomat, de könyörgöm azért ne is becsüljük alá. Öt hétig készítenek fel minket, igen komolyan az előttünk álló dolgokra. Jó, nyilván nem hajtunk végre kényszerleszállást minden nap, sőt még dekompresszió sem fordult elő gyakorta, de azért majdcsak minden nap emlékeztetjük rá magunkat, pontosabban a vezető légiutas-kísérő emlékeztet rá minket, hogy adott esetben mi lenne a teendő. Az periodikusan ismétlődő tudásfrissítő tréningekről nem is beszélve. Tudnunk kell többek között tüzet oltani, sérültet ellátni, légző maszkot használni, sőt még az irányító toronnyal kommunikálni is megtanítanak. Az alaptréning és a vizsga több modulból áll. Nagyon fontos természetesen mindegyik, de amivel a leggyakrabban találkozunk azok a medikai esetek. Sokszor fordul elő, hogy valaki elájul, pánikrohamot, epilepsziás rohamot kap stb. stb. Mi nem a földön vagyunk, hogy hívjuk a mentőket, akik majd csak elinstruálnak valahogy, hogyan kezeljük a helyzetet, vagy ne adj isten hogyan tartsuk életben a szerencsétlent. Mi ott, és akkor magunkra, a tanultakra és egymásra vagyunk utalva. Tudjuk, hogyan és mikor kell oxigént adni, tudjuk hogyan kell sebet ellátni, tudjuk hogyan ismerjük fel a stroke-ot vagy az infarktust és mit tegyünk, ha felismertük. Újra tudunk éleszteni és még sorolhatnám.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert nálam személy szerint még nem sok ilyen fordult elő, de azt a néhány kisebb esetet is sikerrel, egy csapatként megoldottuk.
Remélem, most már érted Te is kedves olvasó, hogy elsősorban azért vagyok ott, hogy vigyázzak Rád és nem CSAK azért, hogy a kedvedben járjak. Még mesélek :)