Azt hiszem, de lehet tévedek, hogy a repülés fóbiások kivételével minden kislánynak megfordul a fejében (vagy legalább is a 911-ig megfordult), hogy stewardess szeretne lenni. Bárhol megemlítem, hogy légi-utaskísérőként dolgozom, szinte mindig van valaki aki rávágja, hogy Ő is az akart lenni gyerekkorában, de aztán férjhez ment, jöttek a gyerekek stb. stb. A másik nagy kedvencem a wow, te bejárod a világot akkor, milyen jó neked… Ja persze, de erről majd egy későbbi bejegyzésemben írok. Amit most meg szeretnék ragadni, az a hogyan lehetünk stewardessek kérdés, és hogy én jutottam el eddig a gyönyörű pillanatig amikor az első hivatalos munkanapomon 2:50-kor, a félreértések elkerülése végett 2:50 am-kor csörgött az óra.

Szóval tavaly nyár végén egy nagyon hirtelen felindulásból az íróasztal mögül felálltam és egy hiper trendi belvárosi hotel konferencia termében találtam magam kb. száz társammal együtt a légitársaság assesment day-én. Ebben a szakmában ugyanis nincs HR-es Gizike aki az önéletrajzon vigyorgó kép szimpátiája és a leírt magas kvalitások alapján válogat. Nincs két-három körös interjú amin kiderül, hogy a feltüntetett készségek feléhez közünk nincs, és hogy a pénzügy-számvitel szakon szerzett kiváló minősítésű diplománk ellenére még a Tartozik és Követel szavak is csak rémlenek valahonnan a távolból. Szóval itt egy nap van, egyszer kell bizonyítani, de akkor fel kell kötni a gatyát és érdemes készülni hideg élelemmel is, mert, ha minden jól megy egy teljes napig bizonyíthatjuk rátermettségünket. Viszont, ha nem megy jól, nincs sajnálkozó e-mail, hogy köszönjük a jelentkezésedet, de sajnos most más nyerte el a pozíciót, önéletrajzát azonban a rendszerünkben még öt évig tároljuk és legközelebb is értesítjük, ha bla bla bla… Itt egyszerűen lefejeznek. Céges policy-re hivatkozva senkinek semmilyen indoklást nem adnak egyszerűen nem olvassák fel a nevét és mehet haza. Ezt a nap elején elmondják, hogy négy körre kell készülni, minden kör után kijön egy felvételiztető és felolvassa azok nevét, akik a következő körben is részt vesznek. Az első kör kb. egy perc, bemész, leteszed az önéletrajzod bemutatkozol, elmondod ki vagy honnan jöttél, itt igazából (szerintem) annyi történik, hogy lemeózzák tudsz-e egy percig folyamatosan angolul beszélni, illetve elképzelik hogyan állna rajtad az egyenruha. Ezen a körön kb. a csapat fele jut túl. A következőben el kell játszanod, hogyan teremtenéd le a segg részeg utast aki hőbörög még egy whiskey-ért, de persze nem mondhatod ki a fekete-listás részeg szót, vagy éppen illemtudóan kell elküldened a picsába azt a 90 kilós csávót aki elvárja tőled, hogy felpakold a 20 kilós poggyászát a felső csomagtárolóba. Ha ezt is túlélted jön a csapatjáték. Feladnak valami értelmetlen feladványt, aminek Ő szerintük sincs helyes megoldása, csak arra kíváncsiak, hogy a melléd beosztott 3-4 vadidegen emberrel hogyan tudsz együttműködni. Következtetéseim szerint, és ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot a legdominánsabbat, aki belevág a másik szavába és a leghalkabbat, aki az egészhez semmit nem ad hozzá kiejtik. Ez után következik a végső megpróbáltatás, a nagy interjú. Aki idáig eljut és nagyot nem hibázik, annak biztos a helye a tréningen. Ez már semmi extra, két ember ül veled szemben a CV-d az asztalon és a szokásos interjús dolgokat kérdezik. Miért szeretnél légi-utaskísérő lenni és társai. Szóval ha ezen is túl vagy már csak várnod kell a „golden call”-t hogy bent vagy, illetve átesni a nagy és rettegett orvosi vizsgálaton, ami amúgy semmi extrém, alig több mint ami a jogsihoz kell.

Ezután kezdődik a kiképzés. 5 hét kőkemény szívás. Hétfőtől szombatig 9-5ig nyomják az agyadba az infókat és szakszavakat angolul, aminek kb. a 30%-kát tudod majd hasznosítani a való életben, mert hát azért nem szoktunk minden nap újra éleszteni, gyereket szüleszteni, vagy evakuálni. Arról nem is beszélve, hogy a személyzet 90%-ka, az utasoknak meg kb. a fele magyar, vagy Spanyol, Olasz, Orosz, tehát semmiképpen nem beszél angolul, főleg nem a repülés szakmai gyönyöréről. Az öt hetes képzés végén jön a két nagy elméleti vizsga és a mentési gyakorlat. Ez utóbbi egyébként elég menő. Az után a nap után úgy éreztem, hogy minimum én vagyok a superwoman, ugyanis oltottam tüzet, mentettem ki üvöltő csecsemőt a füstből, húztam ki ájult embert a mélyvízből és Samut, a mentősök életnagyságú babáját is sikeresen élesztettem újra.

Így jutottam először a repülőre, ahol kiderült, hogy a gép reggeli 7 perces felkészítése után felszállunk, előkészítjük a kaját-piát, parfümöt, krémet, sminket, logós ajándékokat a népnek, amikből a lehető legtöbbet megpróbáljuk értékesíteni (mert hát ebből élünk). Az első napon mindenki dupla járatot kap, ami azt jelenti, hogy 2x oda-vissza, tehát 8 fel-leszállás. A darabonként 1,5-2 órás utak alatt pisilni sincs mindig idő elmenni és a 4:50-es kezdéshez képest egy kis késéssel délután 4-5 körül végez az ember. Na így tudtam meg, hogy szimplán a fáradságtól is lehetek lázas. Feküdtem otthon az első munkanapom után 39 fokos lázzal, másnap reggel 2:50-re állított vekkerrel, de mégis izgatottan várva a másnapot. Mondjátok, hogy bolond vagyok és mazochista, de akkor is örültem, hogy ottlehetek és kíváncsian vártam mi vár még rám. Remélem Ti is várjátok, mert még mesélek :)